Waldorf Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Oktatási Intézmény

Rudolf Steiner, a sokat emlegetett, bár kevéssé ismert antropozófia mint szellemi út megalkotója, a filozófia doktora, 1861. február 27-én született Krajlavecben, az akkori Ausztria-Magyarországhoz tartozó horvát-magyar határon lévő településen. Édesapja a vasútnál szolgált, így gyermekkorában sokat költöztek.

„Gyermeki módon növekedtem bele mindabba, ami praktikus tevékenység volt. A vasúti szolgálat és az ezzel összefüggő dolgok nagyon vonzottak. De különösen a természeti jelenségek érdekeltek a maguk apró megnyilatkozásaiban. Írni csak azért írtam, mert kellett és lehetőleg sietve is tettem, hogy mielőbb kész legyek egy oldallal, mert a teleírt lapot azután beszórhattam apám porzójával. Nagyon érdekelt, a porzó milyen gyorsan szárítja fel a tintát és milyen állagú anyag keletkezik a kettőből. (…) Nyolcadik évemben voltam, amikor a család átköltözött Újfaluba. Ez egykis magyar falu, közvetlenül az osztrák határnál. A határ a Lajta volt, a vasútállomástól félóra járásra. Az egyik oldalon szép erdős lankák terültek el, a másikon messze el lehetett látni a mezőkkel és erdőkkel borított területen át Magyarországra. A hegyek közül azt szerettem a legjobban, amelyiket háromnegyed óra alatt meg lehetett mászni. A csúcson egy kápolna állt (…) Más örömteli eredménye is volt annak, hogy bebarangoltuk ezeket a közzzségi tulajdonban lévő erdőket. A falubeliek innen hozták a tüzelőjüket. Ha hozzájuk szegődtem, mindig volt idejük egy kis beszélgetésre. Na, sétálgatsz egy kicsit, Steiner Rudi – mondták és azután mindenféléről folyt a szó. Nem nézték, hogy csak egy gyerekkel van dolguk, mert lelkük mélyén – még hatvan évükkel is – maguk is gyerekek voltak. És így elbeszéléseikből szinte mindent megtudtam a falu életéről. (…) A hegyoldalban volt egy kolostor. Sétáimon gyakran találkoztam a szerzetesekkel. Emlékszem, mennyire szerettem volna, ha megszólítanak, de ezt sohasem tették. Így a találkozásból mindig csak valamilyen bizonytalan, de ünnepélyes benyomást vittem magammal, amely még sokáig élt bennem. Kilencedik életévemben támadt bennem az a gondolat, hogy ezeknek a szerzeteseknek a feladatával fontos dolgok függnek össze és ezeket meg kellene ismernem. Tele voltam kérdésekkel melyeket válasz nélkül kellett magamban hordoznom. (…) Az újfalusi segédtanító, akinek munkáját gyakran figyelhettem, rengeteg kérvényt írt a közeli kastély lakójához, Chambord grófhoz a falu és a környék szegényebb lakosai érdekében. Minden ilyen kérvényre adományként egy forint érkezett, amelyből a tanító fáradsága díjául hat krajcárt kapott. Erre szüksége is volt, mert fizetése évente mindössze ötvennyolc forint volt.

    Ennek a segédtanítónak sokat köszönhetek, na nem az iskolában tanultak miatt… Az iskola egy osztályteremből állt, ahol öt osztályt egyszerre tanítottak. Amíg az én padsoromban ülőknek Árpád történetét kellett leírni, a legkisebbek a tábla előtt álltak, amelyre krétával felírták nekik az „i“ és „u“ betűket. Teljesen lehetetlen volt egyebet tenni, mint lelki tompaságba merülni és az írást szinte mechanikusan végezni. (…)
Ennek ellenére aránylag korán tanultam meg jól olvasni. Ezért tudott aztán a segédtanító olyasmivel hatni az életemre, ami számomra irányt mutató volt. Egy mértankönyvet fedeztem fel a szobájában, melyet kölcsönadott. (…) Heteken át teljesen lekötött a háromszögek, négyszögek, sokszögek egybevágósága, hasonlósága. (…) Nagy megnyugvást jelentett, hogy a külső benyomásoktól függetlenül, lelkileg, a tisztán belsőleg látott formák kialakításában is lehet élni. (…) Hogy tisztán a szellemiségben lehet valamit felfogni, ez belső boldogsággal töltött el. A geometriához való viszonyomban kell anak a szemléletmódnak az első megnyilatkozását látnom, amely azután fokozatosan fejlődött ki bennem. (…) A geometriát olyan ismeretnek láttam, amelyet látszólag maga az ember hoz létre, de ennek ellenére az embertől független jelentősége van. Ezt mint gyermek természetesen még nem fogalmaztam meg magamnak, de éreztem, hogy a szellemi világról való tudást úgy kell magunkban hordozni, mint a geometriát.
A geometriában szabad valamit tudnunk, amit csak a lélek maga, saját ereje által él át. Ebben az érzésben találtam meg annak igazolását, hogy a szellemi világról, amelyet átéltem, éppúgy beszéljek, mint a fizikairól. Megkülönböztettem azokat a dolgokat és lényeket, amelyeket „látunk“, azoktól, melyeket „nem látunk“.

    Mindezeket annak ellenére mondom el, hogy azok, akik okokat keresnek arra, hogy az antropozófiában valami fantasztikumot lássanak, ebből talán azt a következtetést vonják le, hogy már mint gyermek is hajlottam a fantasztikum felé, nem csoda tehát, hogy azután egy fantasztikus világnézetet alakítottam ki. De éppen mert tudom, hogy később a szellemi világ leírásában milyen kevéssé vezettek személyes hajlamaim, hanem csakis a dolog belső szükségszerűsége, éppen ezért egészen objektíven tudok arra a gyermekien gyámoltalan módra visszatekinteni, ahogyan a geometriával igazoltam magam előtt, hogy beszélnem kell egy olyan világról, amelyet „nem látunk“.

    Az újfalusi segédtanítónak egyébként ezen az „igazoláson“ kívül is sokat köszönhetek. Ő hozta a művészi elemet életembe. Hegedült, zongorázott és sokat rajzolt. Amikor csak tehettem, nála voltam. Már kilenc éves koromban az ő útmutatása mellett szénrajzokat készítettem. Sokáig ültem például az asztalnál gróf Széchenyi portréját másolva.“
(Részletek Steiner: Életutam című művéből – folyt. köv.)